gergodavid

"Az idő takarójába szőtt folyamatosság titkos szálait nem könnyű megtalálni és megmagyarázni. De a lélek titkait mindig a megmagyarázhatatlan őrzi, s érte érdemes megismerni a múltat a jövő kedvéért." (Wass Albert)

Hányszor kellett megkérdeznie, mire megkapta a választ, hogy „lehetetlen”; hány álmatlan éjszakát szenvedett végig a kérdéseivel, mire végül csak annyit hallott: „keress”. Lefordult az ágyról, halkan mormolt valamit és a padlót nézte. Milyen egyszerű az élet – gondolta. Az igazságról gondolkodni felesleges. Az igazságról csak az igazságtalanság érzésében gondolkodunk, és ami azon túl van, az már idilli. A langyos vízben ki gondol a hidegre? Most csak összetörten bámulta a földet, de ebben valami igazán magasztosat látott. Inexplanábilis. A szabályok ellehetetlenítik a valódi gondolkodást. Aztán ahogy felnézett az ágyról, tekintete Munkácsy „Ásító inas” festményének másolatára tévedt a szemben levő falon. „Tökéletes” – gondolta. „Nem” – javította ki magát: „Most tökéletes” – és máris az emberi érzelmek paradoxonjára terelődött a figyelme. Hogyan állíthatja bárki is valamire, hogy tökéletes, mikor bármely dolog „tökéletességét” csak egy adott hangulatban foghatjuk meg? Ha úgy nézzük minden tökéletes, mert a tökéletesség fogalmának megértéséhez meg kéne értenünk a szubjektumok hangulatskálájának összességét. – nevetséges ez a gondolkodás. Mennyivel egyszerűbb és lelkesítőbb kevésbé elvont dolgokkal foglalkozni, hiszen mindennek meg van a maga szépsége. Neki csak egy dolog járt a fejében: inexplanábilis. Hogy lehet?

Amiért az emberek rajonganak, az nem más az idő vonulatában, mint sár. Nem a szennyezettség metaforájában, sokkal inkább valódi természetét tekintve. „A kémiai vegyületek maradjanak meg a tudósoknak” – mondta ki hangosan. Neki emberileg megfogható szó kellett, ez a sár. Ha sárra lépsz, besüpped alattad, pedig azt gondolnád szilárd, és mikor ki akarsz lépni belőle, azt veszed észre, hogy beleragadt a lábad. Milyen egyszerű – gondolta – mégis mindenki belelép. Az ásító inas arcát nézte. Inkább az „inas fájdalma” címet kellett volna neki adni, hiszen úgy omlik az ágyra, mintha most lőtték volna szíven. De ha a szavak nexusát nézzük, akkor egyértelmű. Az ásítás és az éberség ugyanolyan paradoxon, mint a halálfélelem és a derű. Véletlen. Szeretem, mikor valaki azt mondja, hogy véletlen. Azt is szeretem, mikor azt mondja valaki, hogy a Gondviselés rendezte így. Az egyik mögött hitetlenség a másik mögött vágyak lappanganak, mindkettő veszélyes. Ma már, aki látni akar valamit, jobb, ha nem néz semerre, de aki semerre nem akar nézni, inkább nyissa ki a szemét. „Lehetetlen” – gondolta megint. Hogyan vizsgálhatnám ép ésszel a Földön uralkodó igazságtalanságot? Egyszer egy sztoikus római császár írta (és még előtte méltán sok más bölcselő), hogy csak a tőlünk függő dolgokat ítéljük meg jónak vagy rossznak, a többivel legyünk egész közömbösek. – ahogy ott feküdt az ágyon, érezte ezt a közömbösséget; nem túlzottan lelkesítő közömbösség volt, sokkal inkább kilátástalan közömbösség. A közömbösség nagyon sokrétű. Lehet érdektelenség, kiábrándultság, ridegség, de lehet függetlenség, felülemelkedettség is. A közömbösségben lehet gyűlölet, de megtelhet szeretettel is; a közömbösség lehet szürke, de lehet kék vagy sárga is; piros már kevésbé. Néha a legegyértelműbb dolgokra mondják, hogy elvont, pedig a szó, hogy „elvont” csak megértésünk korlátainak bizonyítéka. Az elvont gondolatok tagadása: olyan mintha egy csapdába esett vad abban lelné örömét, hogy egy órán belül a törzs vacsorája lesz. De ez ennél jóval összetettebb. Hiszen az elvontság hangulatokat rejt magában, és a hangulatok megragadása nélkül képtelenek vagyunk meghatározni az adott dolog mibenlétét vagy akár tökéletességét. Az élet sok csapdát rejt, és ahogy ezeket a csapdákat figyeljük, úgy ragadunk bele egyre jobban a sárba. És mikor felkiált az ember: „nézd ott egy csapda, bele ne lépj te nyomorult” - akkor veszi észre, hogy neki már csak a feje lóg ki a sárból. Mennyire egyszerű a másikkal foglalkozni, és milyen borzasztóan nehéz önmagunkat megnevelni. Aki az utóbbihoz túl gyenge, az rend szerint az előzővel foglalkozik. Nem tudta befejezni a gondolatmenetet, valaki csendben belépett a szobába: „jóéjszakát” – mondta, és lekapcsolta a villanyt. Néha a sötétség a megnyugtató – gondolta. Akiben nincs félelem, az szereti a sötétséget. Pihenni csak az tud nyugodtan, aki éberen ténykedik. Lehunyta a szemét és csak ennyit gondolt: inexplanábilis.