A harmincas éveinek az elején járhatott. Hellyel kínált, elfogadtam, majd a személyes adataimat kérte. Az órát néztem a falon, fél ötöt mutatott, habár a mutatók nem mozdultak.

- Történt már korábban ilyen? – kérdezte, miután feljegyezte az adatokat.

- Nem.

- Bárkinek is a szándékában állhatott?

Nemmel feleltem. Soha nem voltam még kihallgatáson. Ez volt az első alkalom. Még az események hatása alatt álltam, nehezen tudtam feloldódni. Ahogy beléptem felmértem a terepet: szolidan berendezett szoba volt, két íróasztal középen, a falak mellett nagy szekrények, tele iratokkal. Ő meg egyenruhában volt, fiatalos lendületén éreztem, hogy érdekli az eset, habár a házkutatás eredménye nem sok jót ígért.

- Szólhattak volna korábban is – mondta.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy az ujjlenyomatok keresése felesleges lesz, mégis kihívtam őket. Hárman jöttek a házhoz, az említett ablaknál körbenéztek, megvizsgálták a sérüléseket, becsengettek a szomszédokhoz és őket is kihallgatták. Nem találtak semmilyen nyomot, a kérdezettek válaszai meg nem igazán segítettek. Azt mondták menjek velük, felveszik a jegyzőkönyvet. Autóval vittek a rendőrkapitányságra, úgy éreztem magam, mint egy vádlott, holott én tettem feljelentést.

- Pénzben mérve mennyi érték tűnt el összesen?

- Körülbelül háromszáz ezer forint.

Éreztem milyen jelentéktelen összegről van szó, és jelen állás szerint majdnem biztos lehettem benne, hogy nem látom viszont az eltűnt tárgyakat.

- Nos, mivel nem igazán találtunk nyomot, így annyit tudok mondani, hogy utánajárunk a rendszerben, és ha találunk valamit, mindenképp jelezzük Önnek.

Megköszöntem. Nem éreztem, hogy beszélnem kéne, mégis valahogy előjött belőlem.

- Tudja, nem is igazán a tárgyakról van szó. Én író vagyok, vagyis szoktam írni. Évek óta.

Úgy tűnt, hogy nem érdekli különösebben.

- Szóval azon a laptopon volt mindenem, minden, ami fontos számomra.

Nézett rám, mint aki várja, hogy valami érdekeset is mondok majd.

- Nem rég vonultam el másfél hónapra – folytattam –, hogy megírjam a második könyvemet. A semmibe veszett az egész. Felesleges volt. Mintha el sem mentem volna, mintha egyetlen mondatot sem írtam volna le.

Hirtelen ellágyult az arckifejezése. Éreztem, hogy nem szívesen lép ki a rendőri szerepkörből, a távolságtartó beszélgetésből, mégis megtette.

- Történnek ennél rosszabb dolgok is – mondta.

bukas

Efelől nem volt kétségem.

- Mindent megteszünk, hogy előkerüljön a laptop – Közben az asztalon néhány iratot tolt arrébb, mintha kicsit zavarban lenne – Tudja, néhány hete meghalt a feleségem, rákban – tört ki váratlanul, lesütötte a szemét.

Meg sem tudtam szólalni, hirtelen dermedt csend vett körül minket.

- Az írás mégiscsak könnyebb – folytatta –, ha valami elveszik, azt megírhatja újra, tudja pótolni.

Láttam a fájdalmat az arcán.

- De ha egy embert veszít el, azt nem tudja pótolni. Örökké hiány marad, és minden emlék csak a hiányt erősíti fel.

- Ismeri Albert Camus-t? – magam sem tudom miért kérdeztem. Valamiért a „Bukás” című regénye jutott eszembe. Nem reagált.  – Nem fontos – mondtam neki, közben azon gondolkodtam, hogy lehetek ilyen érzéketlen.

- Minden, amit megszerezni vagy megvalósítani akarunk – kezdtem csendesen –, ki van téve annak, hogy örökre eltűnhet, megszűnhet, kiléphet az életünkből. A versenyző valóra válthatja álmát, aztán másnap balesetben meghalhat. Elfoglalhatjuk a fél világot, aztán jön egy nap, amikor a történelem rendet teremt. Rendet… – ismételtem, mint aki maga is csodálkozik, miféle rendet ért egy gyilkos igazságszolgáltatás alatt.

- Elbukni csak az tud, aki megpróbál valamit – mondta.

Egyetértettem.

- Az élet mindig megy tovább, mi csak nézünk vissza a múltba és gondolkodunk, hogy mit tehettünk volna másképp. Látjuk, hogy valamely területen rosszul döntöttünk vagy a véletlen közbeszólt, és azon ügyködünk, hogy feldolgozzuk, megváltoztassuk, újra megpróbáljuk, jobban, ügyesebben, sikeresebben.

- Minden bukásnak két fajtája van – mondtam –, az egyik dicsőséges, a másik végzetes. Dicsőséges az, mely a bukás ellenére is erőt áraszt, a végzetes az, melynek hallatán az emberek elszomorodnak, megdöbbennek, elborzadnak. Habár a dicsőséges bukáson is elszomorodhatnak, mégis tudják, hogy a bukás után ott van a reménység. A reménység, ami erőt ad a folytatáshoz. Ha nincs remény, akkor a bukás végzetes, nehézkes, tömör és halott.

- Mint a feleségem – vágta rá.

Talán túl erősen fogalmaztam.

- A felesége nem bukott el, és maga sem. Vannak dolgok, melyeket nem tudunk befolyásolni.

Nem tudom, hogy én magam hittem-e, amit mondok, de meg akartam nyugtatni.

- Nem tudja, mit történt. Nem foglalkoztam vele eléggé. Lehet a magányba halt bele. A társas magányba. Mi más ez, ha nem az én bukásom és az én bukásom által a feleségem halála?

Nem tudtam mit mondani.

- Hol van ebben a remény? – kérdezte.

- Nehéz megítélni a dolgokat objektíven – nem ezt a szót akartam használni. – A bukás mindig vádakkal jár. Vagy a világot vagy önmagunkat vádoljuk.

- Maga vallásos? – kérdezte váratlanul.

Nem akartam hosszas filozófiai vitába bocsátkozni, így nemmel válaszoltam.

- Ha létezik Isten, bizonyos, hogy számon tartja az én bukásomat – mondta.

- Lehet, a jótetteit tartja számon.

- Ezt már nem tehetem jóvá.

Néhány percig csak meredtünk egymásra, aztán hirtelen felállt az asztaltól, az órára nézett.

- Fél öt van. Lassan mennem kell, a jegyzőkönyvet már felvettük.

- Biztos úr! Sajnálom, ami a feleségével történt – akkor döbbentem rá, hogy addig annyit sem mondtam, hogy „sajnálom” vagy „részvétem”.

- Ugyan, ez nem a maga dolga – mondta –, de azért köszönöm.

- Jó dolgok csak akkor történhetnek, ha elengedjük a rosszat, ha elengedjük a vádakat, és a vádakat felváltja a reménység.

- Vádak mindig lesznek.

- De reménység is – mondtam hevesen.

Elfordította a fejét.

- Ha bűnt elkövetni lehet – folytattam –, akkor megbocsátani is, ha elesni lehet, akkor felállni is. Ha hibázni lehet, akkor jóvátenni is. Ha elbukni lehet, akkor reménykedni is.

Csak nézett rám, de éreztem, hogy menni szeretne.

- Maga író. Egyet ígérjen meg nekem! Írja meg egyszer az én bukásomat, hátha odafönn olvassák majd és megbocsátanak nekem.

A kezét nyújtotta.

- Örülök, hogy találkoztunk.

Kinyitotta az ajtót és kiléptünk a szobából.